Bővebb ismertető
Részlet a kötetből:
A boldog halász
Irta: Zilahy Lajos
A korán sötétedő őszi este ráfeküdt az óriás folyamra. A minoriták tornyában esti vecsernyére harangoztak. A harangszó elenyészett a szélben.
Az Úr ...-ik esztendeje volt ez, november vége felé.
Az szél egyre esősebb lett. Szinte sodorta magával a város felől a sötétséget.
Túl a nagy folyón, a másik parton, ahol az ős tölgyfaerdő még feketén vált el a barnuló alkony fakó aranyszinétől, láthatatlan kezek ostromoltak egy hatalmas tölgyfát. A fejszecsapások hangjai ráhullottak a folyó sodrára, amely lerázta magáról e hangokat és a szakadt partoldal üresen visszhangzott.
Aztán hallani lehetett, hogy a nagy tölgyfa rettentő sóhajjal összerogy. Dőltében még sokáig ropogva ágyúzott, miközben a favágók össze-vissza kiabáltak.
Itt, ezen az oldalon a magas, szakadékos part olyan volt, mintha a hatalmas folyó egyszer vak dühében marcangolta volna össze. Elaggott fűzfák gyökere csüngött ki a letépett partoldalból, karvastangságu, tekervényes gyökerek, mint a felszakított has belei. Odébb egy kettétört nyárfa mutatta fehér csontjait.