Szomjas víztorony

Azt írta Ádám Tamás emlékezetesen sikeres, Tetovált csuhébabák (Hungarovox, 2012) című gyűjteményes kötetének hátoldalára, hogy "Aki verseket ír, nem arra született, hogy boldog legyen."
Azóta sok ezerszer fölkelt a Nap, de nem lett derűsebb sem a költő, sem az őt övező világ: Új kötetében "haldoklik a liget", "csak a szép fájdalmakat gyűjtjük", "naprakész a hiány", "hazugságaink lemoshatatlanok", "minden seb kinyílik", "égig nő az árvaságod", "hínárba kapaszkodsz", "a megváltás elmarad", "eloldalognak a talpfákat tartó bazaltkövek", "szétfolynak a felkiáltójelek", "súlya lesz minden töredéknek", "törött szárnyak maradnak, szabadesés", "éjszakába mártott villanypóznák üszkösödnek", s "a Jóisten tablettás borokkal öntözi a tájat".
Ádám Tamás mai bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületei. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódna, mielőtt valami kibillenti belőle. Mert, szerencsére, valami többnyire kibillenti, hiszen erről szól az élete, ez az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnő fájdalmak sora.
Ebben az új kötetében Ádám Tamás arról szól szelíd, szép szavakkal, hogyan lehet ezekkel a veszteségekkel, hiányokkal, szünetlen sajgó fájdalmakkal együtt élni, úrrá lenni rajtuk, sőt, felülemelkedve rajtuk, férfias büszkeséggel továbblépni. (Köves István)