Horatius ódái és epódusai I-II. [antikvár]

A római lyrikus triász (Catullus, Tibullus, Propertius) és a görög tragikus triász (Aeschylos, Sophokles, Euripidcs) átültetése után azt gondoltam, hogy, ha a jó Isten erőt ad hozzá, semmivel sem tehetek irodalmunknak nagyobb szolgálatot, mint ha azt a római költőt ültetem át irodalmunkba, akinél egy idegen költő sem tett nagyobb hatást költészetünk fejlődésére, s akinek költészete nemhogy vesztett volna varázsából, hanem a mai viszonyok közt mind értékesebbé és korszerűbbé válik. Ez a római költő: Horatius. Annak a kornak, melyben élt, meglepően sok érintkező pontja van a mienkkel. A polgárháborúk, belviszályok borzalmas dúlásai után akkor is regeneráló, építő munkára volt szükség, s ebből a munkából Horatius derakasan kivette a maga részét. Költészete hatalmával lankadatlanúl küzdött, hogy feltámassza a veszni indult régi, római erkölcsöket, élessze a lankadó önérzetet s megtanítsa nemzetét, hogy egy élei nem sok a hazáért. Hazaszeretetre és vallásosságra buzdította az önzésbe és hitetlenségbe merült kort. Ez a Horatius mindeddig nem volt a magyar irodalomba úgy átültetve, hogy világirodalmi és erkölcsi hivatását nálunk is elvégezhette volna. Miért? Én a műfordítás elvi kérdéseinek fejtegetése helyett inkább a műfordítás gyakorlatával kívántam igazolni azt az álláspontomat, melyen sem az úgy nev. „alakhű", sem az eredeti alaktól eltérő fordítás mellett nem törtem pálcát, mert az átültetendő mű természetéhez és az átültető céljához képest mind a kettőt jogosultnak tartom, egyes esetekben azonban hol az egyiknek, hol a másiknak adok elsőséget.