Carmen [antikvár]

PROSPER MÉRIMÉE (1803-1870) KÉPZELJÜK EL a kort, melyben a fiatal Mérimée eszmélni kezd: a levegő még puskaporos Napoleon hadai nyomán, a megszálló csapatok nemrég vonultak ki Franciaországból, az emigrált főurak lassankint hazaszállingóznak, Párisban felépítik a Tőzsdét. A Restauráció alatt ismét felbukkan sok elavult intézmény, szokás és embertípus, de ez a groteszk paródia most, a nagy forradalom után, már nem nyugtatja meg sem a liberálisokat, sem az arisztokrata ultrákat. A kor bánatos olvasója Chateaubriand szövevényes körmondataiba temetkezik, vagy gótikus kastélyokat, festői várromokat rajzolgat albumjába. Egy költőt olvasnak európaszerte: lord Byront. Ifjú hölgyek és urak ezrei andalognak a zugó tenger partján és szavalják a Gyaur vagy a Kalózok strófáit, akár Mérimée Aubain ab b é-jának hősnője. Franciaországban csak két irodalmár nézi fanyarul és hűvösen e romantikus szó- és könnyáradatot, melyben a reakció füröszti peszszimizmusát, két jóbarát: Stendhal és Mérimée. Az egyik pontos, kimért regényekben tiltakozik, bár tudja, hogy csak évtizedek multán fogják megérteni. A másik új műfajt teremt: a modern novellát, s noha sikeresebb, belső lényegénél fogva ő is éppoly korszerűtlen. Mert mi lehetne korszerűtlenebb a cicoma és dagályosság korában például a Carmen befejező részénél, amikor don José azokkal a kurtaságukról híres tőmondatokkal számol be a történet végső drámai kifejletéről? És általában, mi lehetne korszerűtlenebb ekkor a tömörségnél? De ez csak a stílus. És ha a forma így elüt a divattól, a mélyebb okot a tartalomban, a művek szellemében kell keresnünk. Valóban, Mérimée nem egy iskolában nevelkedett a sápadt urifiúkkal, akik egész Európában végighordozzák világfájdalmukat. Először is vallástalan. Mint a tizennyolcadik század kései gyermeke, a hideg és könyörtelen Voltaire hű tanítványa, nem szédül meg a német idealizmusból táplálkozó, újrafeltámasztott katolikus misztikától.