Hét tenger éneke I. [antikvár]

Első fordításom huszonhét évvel ezelőtt, tizennyolc éves koromban jelent meg: Dietzgen, a munkásfilozófus levele volt Marxhoz, A tőke megjelenése alkalmából. Nincs okom büszkélkedni vele: tűrhetetlenül, olvashatatlanul suta és magyartalan; ha egy fiatalember ma ilyen próbafordítást mutatna, alighanem igyekeznék neki kíméletesen megmagyarázni, hogy hagyjon fel minden reménnyel. Pedig emlékszem még a büszkeségre, mellyel a megbízást fogadtam, az áhítatra, mellyel hozzáfogtam. Talán annál is izgalmasabb élményem volt, mint mikor ugyanannak a folyóiratnak következő számában az első versem jelent meg. Elvégre a munkásmozgalom legendás korszakáról volt benne szó, s Marxról és a Kapital-ról. Nyilván ennek az áhítatos elfogódottságnak is része volt a kudarcomban: úgy éreztem, itt a legapróbb elemnek is fontos és megmásíthatatlan szerepe és helye van, s a szórend felcserélésével, a mondatszerkezet átalakításával, egy-egy nagyon is elvont s a magyarban idegen szó helyettesítésével magát a gondolatot változtatnám meg. Szóval, olyasfajta képzeteim volta a fordításról, amilyenek még ma is élnek a közvélemény egy részében. De ezzel az első próbálkozásommal egyidejűleg, sőt már jóval előbb, anélkül, hogy tudtam volna, másfelől is megközelítettem az átváltási folyamatot, ami a fordítás lényegéhez tartozik. Hiszen akkor már évek óta, egész kamaszkorom át írtam verseket, és ahogy az már lenni szokott, ezeknek tartalmi elemei igen kevéssé voltak eredetiek, formai elemei meg egyáltalában nem. Elsősorban persze magyar költők utánérzései voltak. De akadt köztük egy-egy kezdetleges, ügyetlen Heine-vers, később Verlaine-vers, Whitman-vers is, még később Iwan Goll, Éluard és Hölderlin hatása érződött rajtuk. Akkoriban, ha valamelyik idegen költő erősen foglalkoztatta képzeletemet, mindig kísértett az a nyugtalanság, hogy ilyesmit magyarul is kellene írni. Ez a kísértés később egyre halványodott bennem, s csak hosszú évek múlva, éppen abban az időben, amikor úgy gondoltam, rátaláltam sajátos mondanivalómra és, ahogy mondani szokták, a magam hangjára - akkor támadt fel újra, egészen más formában.