Bővebb ismertető
A világban, ahol annyi minden történik, születik egy nagy költészet is. Ez a költészet, ha szépen akarunk szólni, aranyködbe vonja mindazt, amit bekebelez: a világból önmagába áttelepített, átépített világot. És ez, ami áttelepült, átépült, illetve ezekből itt született benn, a költészet aranyködében, már ez is egy teljes világ: falai, telepei, világrészei vannak, van történelme és fizikája, flórája és faunája van. Nem volna még csak költői túlzás sem azt állítani, hogy saját emberisége is van. Értelme mindennek a költészet külön világa létrejöttének az emberi szellem, az értelem természetében keresendő: olyan tükörrendszert épít fel maga körül, amely mennyiségében, milyenségében és arányaiban lehetőleg nemcsak meggyőzően, hanem csalhatatlanul is mutatja, mi is az ember a mindenségben.
Ennek a tükörrendszernek szabályosan és bonyolultan illeszkedő része, tartománya a költészet, ennek logikája szerint épülhetett ki külön világa, olyan lassan és természetesen, mint maga az egész tükörrendszer, és nyilván - kép ide, szimbólum oda - senki se gondolja azt, hogy valamilyen előre lefektetett terv szerint, valamely célszerűség jegyében. Egyetlen, tervnek, célszerűségnek és alaptörvénynek tekinthető elem mutatható ki a dolog körül: az ember, vagyis az EMBER legkisebb mennyiségi és minőségi alapegysége: az ÉN. Az én és többszörösei gondoskodtak megszakítatlan rendszerességű folyamatban arról, hogy a hol-ok és mikor-ok koordinátáin milyen értéket vett fel, jelentett a költészet a világot, a valóságot megérteni, megtudni, megtartani igyekvő nagy folyamaton belül. Ebben a szerepében tehát a költészet az emberi én legmélyebb gyökerű tudománya. Ám ki tekinti tudománynak a költészetet, ha nem erről az ünnepélyes és legtágabb összefüggésről van szó, amelynek érvénye ugyan kétségtelen, de már-már kozmikus méreteinél fogva szinte a láthatatlanságig lecsökkennek benne olyan más kapcsolatok és összefüggések, melyek a mindennapok s a mindenkori jelen nézőpontjáról figyelve a dolgokat, tehát, mondjuk ki: idelennről - hatalmasak, erősek és fontosak, és egészen más szerepében mutatják a költészetet.
Johann Wolfgang Goethe művei
A költőfejedelem 1749-ben, frankfurti polgárcsaládban született Johann Wolfgang von Goethe, a német felvilágosodás és kora romantika írófejedelme. Jelentőségét a német és a világirodalomban Voltaire-éhez lehet csak mérni. Az irodalom minden műnemében maradandót alkotott, s jelentősek tudományos munkái is. Írt értekezéseket, jelentős a levelezése is. Önéletrajza a memoárirodalom egyik legszebb emléke. Minden iránt érdeklődő, a világ minden megnyilvánulására figyelő ember volt, az ész, a szellem megszállottja, a tudás, a megismerés fanatikusa.
Politikai, diplomáciai tevékenységeit a weimari herceg titkos tanácsosaként végezte.Nagy hatást tett rá Herder, és a Sturm und Drang mozgalomban is jelentős szerepet vállalt.
Irodalmi tevékenysége Irodalmi pályáját lírai kötetekkel (Anette, 1767; Új dalok, 1769) és drámai művekkel (Prométheusz, 1772; Götz von Berlichingen, 1773) kezdte.
Életének és művészetének meghatározó élménye a szerelem, pontosabban szerelmei. Korai Goethe Goethe költészetének első darabja (Friderika-dalok, 1767–69), regényének (Werther szenvedései, 1774), versciklusának (Római elégiák, 1788–90) és kései lírájának (Marienbadi elégia, 1823) a szerelem az ihletője. Ifjúkori nagy szerelme a wetzlari intéző lánya, Lotte volt, később egy nála idősebb asszonyba, Stein bárónéba volt szerelmes. Feleségével, Christiane Vulpiussal 1788-ban ismerkedett meg, de csak gyermekük 17 éves korában, 1806-ban vette feleségül. A szerelem fontos téma élete fő művében, az 1808-ban megjelent a Faustban is.
Másik élménye, mely szintén hatott művészetére, gondolkodására, az utazás. Több országban is megfordult, legnagyobb hatást itáliai utazása, az ókori Róma emlékeinek látványa tette rá.
Nagy híve volt a francia felvilágosodásnak, az antikvitást pedig rajongásig tisztelte. Keserű kijózanodás volt számára a francia forradalom és a francia–német háborúk; bár maga is részt vett a franciák elleni valmy-i csatában, főként háborús élményeinek hatására, elfordult a politikától.
Barátsága Schillerrel 1794-ben ismerkedett meg Schillerrel, mély barátságuk emlékét Weimar főterén szoborkettősük őrzi. Közös munkájuk nyomán született meg a német klasszika (Xéniák, 1796).
Esztétikai munkáikban foglalkoztak a műfajok, műfajcsoportok kérdéseivel, a művészi formák, az ízlés és esztétikum problémáival. Programjuk kulcsszavai a nevelés és fejlődés. Nézeteik nem mindenben egyeztek, de erőteljes rousseau-ista, kantiánus hatások jellemzik munkáikat. Esztétikájuk értékrendjét az antikvitás és a klasszicizmus értékei határozzák meg.
Barátja halála (1805) megrendítette, nem sokkal később súlyosan megbetegedett, fokozatosan visszavonult a közélettől, Weimarban élt. Művészetében is irányváltás figyelhető meg, egyre inkább a filozofikus és életrajzi művek, gyűjteményes munkák jellemzik: Vonzások és választások (1809), Utazás Itáliában (1816–17), Költészet és valóság (1811–33), Nyugat-keleti Diván (összegyűjtött versek, 1819) és a Faust második része (1823–32). Életének ebben a szakaszában háza szinte zarándokhellyé vált, sokan látogatták, mégis magányossá vált, hisz szellemi társait elvesztette. 1832 márciusában halt meg.